r7

[Vadur]

Úgy tűnik, reggel bal lábbal keltem fel. Nem elég, hogy felrúgtam szerencsétlen kandúrom vizestálját és vizes lett a lábam, még rá is léptem a farkára, így egy vaskos karmolással lett gazdagabb a vádlim. A kandúrom egyébként békés egy állat, én csak simán dögnek hívom, mert bárhol képes eldőlni és hullának tettetni magát. Emlékszem, amikor egymásra találtunk, akkor is épp hullát játszott, már épp azon voltam, hogy a kardom hegyével megpiszkálom egy kicsit, mondván milyen állat képes éhen dögleni egy darab szikla tetején, aztán majdnem rám esett. A lovam mondjuk bírja a punnyadt dögöt, egyből barátok lettek, és ha épp nem vagyok jóllakva, biztos nem hagyom, hogy a hátasomon lévő pokrócomra ugorjon fel.

Mindegy, ostoba macsek is pont az ágyam mellett alszik, úgy tűnik szereti a vendégfogadók ágyszőnyegeit, az ágyakra az istennek se mászna fel. Nem szoktam lábat mosni, de most muszáj volt, ez mondjuk jobban felébresztett, mintha a képesebbik felemet mostam volna meg. A fogadóssal hozattam fel meleg vizet, megborotválkoztam, mert az ember már 50 felé akkor is adjon a reggeli ábrázatára, ha már semmi elvárása sincs az élettől. Ha számbavesszük, hogy eddig mi mindenen végigmentem, akkor igazán nem panaszkodhatom. A kis szerencsétlen kitagadott nyápic gyerekből elfogadható erősségű kalandorrá gyúrtam és edzettem magam, és bár soha nem voltam jóban az istenekkel, a kitartó munka meghozta számomra az elvárt gyümölcsöt.

Emellett sokan mondhatják azt is rám, hogy rohadt nagy mázlista vagyok, és ebben nem tévednek. Egyik alkalommal, amikor az íjászkodást gyakoroltam, egy vérnyúllal hozott össze a balsors. Ritka állatok, és ritka vérszomjasak, ám mint később kiderült, nem véletlen volt, hogy aznap felém rohant, de az egy másik történet. A lényeg, hogy kétszer sikerült rálőnöm, az biztos, hogy olyan fürge állatot azóta se láttam. Kétszer lőttem, kétszer ment a bokrok közé a nyilam, ennyi tellett tőlem aznap minden gyakorlás ellenére. Biztos vagyok benne, hogy ma már hiába találom el a rézgaras közepét húsz méterről, ma is mellé lőnék. Nem vagyok benne biztos, hogy életben maradok, ha a fűben lapuló hurok el nem kapja a dög egyik lábát. Így azonban olyat tanyált, öröm volt nézni ahogy szántotta a földet és bukfencezett, majdnem a lábamnál állt meg, mire visszahúzta volna az ág. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy a kardommal odacsapjak neki, ennek az lett az eredménye, hogy elvágtam a madzagot, de legalább a lábával együtt. Ennyi emlékem maradt meg tőle, nem úgy, mint az egyik fogadóban lévő fejvadásznak, akinek az egyik füle, az egyik szeme és a fél válla bánta a vele való találkozást. Bár legalább ő túlélte, és még akkor is jóljárt a dologgal, ha éjjelente néha maga alá pisál.

Azóta az övemen hordom a nyúllábat. Nem hinném, hogy ez okozná a piszok szerencsémet, de tény, hogy a sorsnak van mit helyrehoznia, mert amikor megszülettem, 1 hónapon belül minden ott jelenlévő meghalt rajtam kívül. Anyám, a szolgálók, a felcser, de még a fogadós is, aki szerencsétlenségére épp akkor jött látogatóba ajándékaival anyámhoz, amikor megindult a szülés. Apám csak később ért vissza, mert állítólag ügyeket intézett messzebb, vagy éppen a nőket kajtatta, ez már nem derült ki, mert mindössze két hónapot voltam abban a várban, aztán boszorkányság vádjával kitagadtak és csak annak köszönhetem, hogy életben maradtam, hogy a várúr fia voltam még akkor is, ha pusztulást vontam magam köré.

Mindig is a csavargók és kalandorok életét éltem, állandó családom sose volt. Nemegyszer befogadtak és támogattak, de mindig kiderült, hogy csak magamnak vagyok szerencsés, másoknak nem. Hogy ez amiatt van-e, mert mindenki csak a szolgát látta bennem és ki akart használni, azt nem tudom. Az biztos, hogy valaki megátkozott, de ezzel már régóta nem foglalkozom. Kidolgoztam több biztos módszert is arra, hogy ne keverjek bajba másokat. Az egyik módszerem az, hogy nem foglalkozok senkivel, nem beszélek másokkal a kelleténél többet, megtartom a titkaimat, és soha egyetlen kérdésre sem válaszolok, amit nekem szegeznek. Ezzel elérem azt, hogy gyorsan lekopnak rólam az emberek. A másikat amiatt kellett kidolgoznom, mert vannak vágyaim, amik pénzbe kerülnek, azt a pénzt meg meg is kell szerezni valahogy. Így ha valaki fel akar bérelni, megfizeti az árát előre, egyszer találkozunk, utána soha többet. A munkát elvégzem, aztán viszlát, nincs tovább. Úgy tűnik, működik a dolog. Csak egyedül dolgozom. Egyszer akartam meghálálni valakinek, hogy elviszem magammal az egyik megbízásra, nem jött vissza velem élve. Sajnáltam, átkoztam a hülyeségemet, de megtanultam a leckét.

Ostoba átok. Tegnap azzal hozta be a vacsorát a fogadós, hogy ketten is várnak rám lenn. Visszaüzentem, hogy döntsék el, melyikük akar előbb feljönni és felfogadni, mert egynél több emberrel nem tárgyalok. Ostoba macska, még most is hasogat a vádlim ahol belémkapott. Vacsora után üzentem a fogadóssal, hogy jöhet a győztes, erre egy kikent-kifent piperkőc nyomult be a szobába, mintha övé lenne a világ. Ostoba kölyök, remélem valaki majd pofánvágja az életben, hogy ne legyen már ennyire fellengzős, de ez nem én akartam lenni. A megbízás arról szólt, hogy tűzszellemeket láttak fenn a hegyen, és nem kizárt, hogy Orkok is vannak odafenn. Na, ez egy hatos romocska lesz, gondoltam magamban, megkértem az árát, nem egy nagy munka, ki se néztem volna az ilyen ficsúrból, hogy neki erre is gondja van, dehát lehet akárkije a városnak, még csak két napja vagyok itt, mit tudhatom én azt. Reméltem nem ver át, hogy vezetője is lenne a hordának, mert az drágább mulatság lenne, azért jóval többet el lehet kérni. Fura dolog egyébként, hogy az embereket nem érdeklik a kristályok amiket amúgy ezek a szörnyvezérek használnak bűvöléshez, de az meg nem az én problémám, tudom, hogy a varázslók céhe korlátlan mennyiségben vásárolja fel ezeket a cuccokat. Nekem azért is jó ez, mert kaphatok tőlük olyan tekercseket, amikkel sereget tudok megigézni. Hol többet, hol kevesebbet, a lényeg, hogy ezekhez a romokhoz kevés egy ember. A megidézett seregben az a jó, hogy a szellemi síkról jönnek, nem kérnek enni, nem szomjasak, adott életük van és fogalmam sincs, hogy honnan idézzük meg őket. De elhasználódnak, meghalnak a csatában, a maradékot meg egy igézéssel szélnek eresztem. Hova a csudába tennék annyi embert, ha fogadóba mennék. Ahhoz legalább egy vár kéne. Vagy több.

Mindegy. A ficsúr tegnap kifizetett, a korai reggeli nem a legjobb ebben a fogadóban, de legalább a mennyiséggel nincs gond, meg azzal sem törődnek, ha egy macska jön mögöttem, és velem lakik, még akkor sem, ha fekete az a dög. Aztán, hogy valami boszorkánynak vagy váltott lánynak hiszik, azt beszéljék csak a hátam mögött, szemtől szembe még senki sem mert velem ezzel még viccelni sem.

Így kora reggel a legjobb elindulni, megboldogult mesterem mondta, ha már fűbe kell harapni, inkább a déli hőség előtt tegyük, így én magam is ezt vallom. Nem gondoltam volna amúgy, hogy átvág a ficsúr, de úgy tűnik, valami gond lehetett a buksijában, még akkor is, ha eszesnek hitte magát. Jó ötlet volt elhitetni velem, hogy egy hatos romról van szó, okosan tette, hogy nem mondott túl sokat, aki olyan profi mint én, simán összerakta a tűzszellemet meg az orkokat, hogy csak a hatos romokban van ilyen kombinált és maximális helyőrség. Bekaptam a csalit. Ostoba és hiszékeny vagyok, de ez az én hibám. Hogy elmentem egyedül felmérni a terepet, minden gyanakvásomat félretéve vagy elnyomva, az is az én hibám. Hogy a megadott helyen lesből rám támadó martalócok csak alig párszázan voltak, az meg az ő hibájuk. Ennyi szörnnyel sem nagy kunszt végezni, ha rajtam teljes páncél, igézések, rúnák tömkelege van, nemhogy sima emberekkel, akiknek azért számít az életük, mégha azt is mondják a megbízójuknak, hogy meg is halnak érte. Mondjuk, meg is haltak érte. Mind. Az utolsó párat csak azért hagytam életben, hogy kivallassam őket, de meg is tudtam amit akartam. Így aztán éjjel meglátogattam a ficsúrt az udvarházában. Nem nagyon örült nekem. Sőt, egyáltalán nem örült nekem. És mint kiderült, neki sem volt szerencséje, hogy kétszer is találkozott velem.

Ezzel sajnos az is biztos volt, hogy a városból mennem kell, eljöttem a fogadóból, kifizettem mindenkinek ami járt, majd a hegyek irányába vettem az utam. Kissé szomorú voltam, mert az utolsó kristályomat, amit előzőleg szereztem, már becseréltem egy seregidéző tekercsre, és párezer garason kívül csak némely igazgyöngyöm maradt, amit sajnáltam elkótyavetyélni, bár nagy értéket képvisel minden darabja. Vicces, hogy az ország, amelyik nem becsüli meg a kristályokat, melyeknek varázserejük van, a szörnyek által őrzött és gyűjtött igazgyöngyökben találja meg a nagy értékű fizetőeszközét. Ahogy az is felettébb vicces, hogy számtalan babona kering a fekete macskákról, a sötét boszorkányokról, de az igazgyöngyök fekete volta nem riasztja őket.

Ahogy bandukoltam a hegy felé, el akartam kerülni még a látszatát is, hogy arra megyek, így délnek mentem, kissé keletre tartva, ahol a sivatag húzódik a hegyek felé. A sivatagokat mindig is jobban szerettem a hegyeknél, vonzott a látványuk, a végtelenségük, a gazdagságuk. Szülővárosom is sivatagban terül el, és bár vannak körülötte gazdag szent földek, mégiscsak a sivatag az igazi. A kandúrra még mindig morcos voltam, a karmolás helye egyre lüktetett, az a pimasz dög meg csak úgy durmolt hátul a nyereg mögött, mint aki jól végezte a dolgát. Várj csak, majd megetetlek egy ork harcossal, aztán vakargathatod a hasad ha lesz mivel! Sajnos annyira a macskán járt az eszem, hogy majdnem későn figyeltem fel a megváltozott környezetre. Ahogy eddig jöttem, mintha élt volna a sivatag, ha nem is nagyon zajongott, de itt is, ott is megmozdult egy-egy fűcsomó, elrepült egy-egy csapat holló, vagy épp egy sikló a lábunk mellett. De most mindez megszűnt. Még a dög a hátam mögött is abbahagyott minden morgást, és a sivatag belseje felé tekintett. Amit bírok az állatokban, az a kifinomult ösztön, amivel mindent megéreznek, még mielőtt az emberek észrevennének bármit is.

Egy rom lesz ott. Ilyen sűrű csöndet akkor éreztem utoljára, amikor suhanc koromban elmehettem egy hetes romra. Majd összetojtam magam, talán akkor idéztem egy akkora sereget először, amivel egy kettes romra mehettem volna, az összes létező varázslatomat, igémet és imádságomat magamra igéztem, azóta se féltem annyira, mint akkor. Ezt mondjuk annak is köszönhetem, hogy a fickó, aki elvitt magával, a végletekig kétségbe akart ejteni, hátha eltántorodok a melótól. Hiába, én találtam azt a hetes romot is, akkor is mentem volna, ha a varázslók szednek össze és élesztenek fel hét nap után. Annyi volt a különbség, hogy most nem féltem. Kissé tartottam tőle, hogy milyen lesz, ha egy igazi és erős mesterrel akadok össze, aki még a szörnyvezérek között is kiemelkedik, de mint kiderült, erre nem került sor. Szinte én éreztem magamat rosszul amiatt, hogy megidéztem egy valamirevaló sereget, aztán egy olyan mini hetes romot találtam, amiben nemhogy szörny alig van, de még vezérük sincs. Hogy éppen egy ilyen friss romba botlottam bele, az is piszok szerencse, ezt is annak a ficsúrnak köszönhetem, aki tegnap meg akart nyuvasztani. Na mindegy. Hajnal lévén nem volt sok esélyük a szörnyeknek, pláne vezér nélkül. Az embereim bátrak voltak, alaposan megdolgoztak azért, hogy kedvemre tegyenek, kardélre hányták a szörnyeket, a gyógyítóim meg annyira sikeresek voltak, hogy egyetlen embert sem veszítettünk. Egyetlen egyet sem. Ezt is sikernek könyvelhettem el, ahogy azt is, hogy rengeteg Fekete Igazgyöngyöt találtunk. Az idézett sereget szélnek eresztettem, én magam pedig elindultam, hogy a hajnali véres kezdés után egy új kaland vegye kezdetét.

https://prnt.sc/NVWbERNficgJ
https://prnt.sc/EaNmuNwVpqeF